Cseh Tamás - Bereményi Géza: Désire megnémul (avagy Micsoda útjaim)

www.youtube.com/watch?v=BX09e5Kdy64

Szabó Lőrinc - Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

József Attila - Szerelmes vers (1923)

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyöngyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem györtösz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek,
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Márai Sándor - A nőkről és a madarakról (85)

A nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat vagy halakat. Keringenek a végtelen térben, ösztönük vezeti őket tavak, folyók, tengerek és rónaságok fölött, s aztán, bonyolult cikázás és kóválygás után, egyszerre lecsapnak. Ösztönük, szemmértékük ilyenkor csodálatosan nyilatkozik meg. Nagy ritkán tévednek, s csak néha esik meg, hogy az áldozat erősebb vagy ügyesebb, s kisiklik csőrükből, mint az ebihal a sirály csőréből. Ilyenkor vijjognak egyet, mint a sirály; s odább szállanak, keringve, körözve, fáradhatatlanul, éberen.

Weöres Sándor: Nagyság

Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.

József Attila (gyerekkori)

A négy fal síma testével tartotta a mennyezetet...

e. e. cummings: somewhere i have never travelled, gladly beyond

somewhere i have never travelled,gladly beyond
any experience,your eyes have their silence:
in your most frail gesture are things which enclose me,
or which i cannot touch because they are too near

your slightest look easily will unclose me
though i have closed myself as fingers,
you open always petal by petal myself as Spring opens
(touching skilfully, mysteriously)her first rose

or if your wish be to close me, i and
my life will shut very beautifully, suddenly,
as when the heart of this flower imagines
the snow carefully everywhere descending;

nothing which we are to perceive in this world equals
the power of your intense fragility:whose texture
compels me with the color of its countries,
rendering death and forever with each breathing

(i do not know what it is about you that closes
and opens;only something in me understands
the voice of your eyes is deeper than all roses)
nobody,not even the rain,has such small hands

Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Tóth Krisztina: Küld egy mosolyt

I.

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípőm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.

II.

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.
Múltkor a moziban a tükörből szinte rám szólt.
Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.
Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sőt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.
Meg a kutyánk főleg a nézésében de tényleg.
Az anyámmal az előbb különben nem túloztam.
De látod nem is tudom ezekről mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.
Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.
Meglátott futott elém akkor szaladt át.
Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielőtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.
Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.
Valami hogy én aki láttam és tudom én is.
Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem.

III.

Tavaly ősz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa higító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktől hátha.
Aztán egyre hűvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi ez ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekből inkább a levegő állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az ősz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régről csecsemőszemű macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.

József Attila: (IRGALOM, ÉDESANYÁM...)

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

Kántor Péter: Kikötő Blues

Minden tengerpart örökutca
és minden örökutca nyár,
néha ősz van az örökutcán,
olyankor a nyár félreáll.

Hűvös szél fúj, a szerelemből
kevés marad csak, vodka, grog,
hajtsd fel gyorsan a maradékot,
s tölts rá, hadd legyünk boldogok.

A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó.

Minden tengerpart örökutca
és minden örökutca nyár,
néha tél van az örökutcán,
olyankor a nyár félreáll.

Hideg szél fúj, a szerelemből
nem marad más, csak vodka, grog,
hajtsd fel, mielőtt még kihűlnél,
voltunk s leszünk még boldogok.

A kikötőben az a jó:
Megy egy hajó, jön egy hajó.

Minden tengerpart pararampa
és minden pararampa nyár,
van tavasz is pampararampa,
mikor a nyár topogva vár.

Könnyű szél fúj, a szerelemből
fakad minden, a vodka, grog,
hajtsd fel gyorsan, minél előbb
lehessünk újra boldogok.

A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó,
megy egy hajó, jön egy hajó.

Babits Mihály: Fekete ország

József Attila: Óh szív nyugodj

Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.


Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Kormos István: Vonszolnak Piros Delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani

vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai

szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan

hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan

jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg

felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek

egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen

fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem

cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia

alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia